Ijesztő történet pár évvel ezelőttről

2017 február környékén megosztottam az egyik történetemet a sötét mesék videóbloggal, amely végül hangos felolvasásra került (itt megtekinthetitek a videót).  Tegnap pedig neki álltam, hogy egy másik régebbi emléket is megfogalmazzak. A Facebook csoportban már közzé tettem, de ugyan mi foghatna vissza attól, hogy ide is beírjam? Szóval kellemes olvasgatást kívánok azoknak, akik nekivágnak ennek a történetnek.

Általános iskolás koromban történt az eset. Nem sok osztály kiránduláson voltam, noha nagyon szeretem a természet közelségét, az emberekét annál kevésbé. A Bükkben tanyáztunk, egy békésnek tűnő környéken. Szállásunk közelében volt egy-két boltocska és lakóépület is. Kicsik, szerények. Gyakran megérzem, ha valami szokatlan van a közelben. Vagy, ha valami kimondhatatlan készülődik. Hiába, rengeteg különös dolgot éltem már át, sok nem mindennapi lénnyel találkoztam; eme tapasztalatok aztán igen fontosakká váltak a számomra. Mondhatni kifejezetten jó érzékem van ahhoz, hogy szimatot kapjak róluk; mindenki specializálódik valamire, valamihez. Ahhoz, amiben, vagy amivel felnőni kényszerül. Az erdő bár dúskált az élettől, hangos volt a madarak csicsergésétől, a rebegő, zöld levelek ragyogó napfényt szitáltak az aljnövényzetre és az ösvényre, a magas fák alatt sétálva a csoporttal úgy éreztem, van ott valami, ami nem nevezhető mindennapi jelenségnek (szerencsére). Nem tudtam megmondani, mi az. 

Végül tovább hessegettem a szívem és nyelőcsövem körül kígyózó szürke, fojtó érzést, és megpróbáltam élvezni a természet közelségét, érezni, hogy egyé válok vele. Az este pedig lassan leszállt. Ugyan hangoztattuk az éjszakai túrát mindnyájan, az éjszakával való farkasszemezést követően, mikor kinyitottuk a szállás ajtaját már sokaknak inába szállt a bátorság, visszamondták az izgalmas lehetőséget. 

 A csapatocska maroknyi tagja velem együtt viszont hajtva volt a kalandvágytól, kíváncsiságtól és újult erővel vetettük magunkat az erdő fekete rengetegébe. Épp a gyors gyülekezés és főszámlálást követően, az egyik ismerősöm megállt s azt mondta: Pisilnem kell! - A tanár vissza indult, hogy ajtót nyisson, mire ő legyintve azt mondta, elintézi hátul. Végül eltűnt a bozótos közt, a ház mögött. 

 Már nem pislákolt a kinti égő, azt a bentiek lekapcsolták. Csakis a zseblámpák fénye nyújtott lehetőséget a tájékozódásra, legalábbis ami a szemünk illette. Ugyanis rövid időn belül egy férfiasnak semmiképp sem mondható sikolyt hallottunk, majd a kiabálást: - Valami, valami van ott! Mindenki azt hitte, csak viccel. Volt aki felhorkanva kacagott, más ijedten tekintett a felénk vágtázó fiú irányába; jól tették. Ugyanis valami a nyomába volt. 

A távolság azonban nem nekünk kedvezett. A tanár és mi magunk is tudtuk, hogy ha most ugrunk neki szarakodni az ajtóval, utolér minket. Mint egy csettintésre, ahányan voltunk bevetettük magunk az erdőbe. Egy éhségtől kóros ordítást hallottunk magunk mögül. Hallottam már medvét, farkast bömbölni sőt, vaddisznót is. Ez azonban egyikhez sem volt fogható. A szemem sarkából pedig láttam a különös lényt, de csak épp a körvonalait, néhány homályos foltot belőle, amikor a zseblámpa megvillantotta. Hosszú, karcsú lábai voltak. Sötét bőrét itt-ott biztosan, fedte valamennyi szőr, ebben nem vagyok teljesen biztos. Abban viszont igen, hogy az a valami négykézlábra emelkedve is könnyedén, még a magasabb tanárunk szemébe is képes lehetett volna belenézni, oly magas volt. 

Fogalmunk se volt arról, mit csinálunk. És a sűrű rengetegben való rohanás, ami akkor a legjobb opciónak tűnt, kezdte megvillantani gunyoros oldalát. Tájékozódni, aligha tudtunk. Az a kísérteties lihegés, és a szemünk sarkában meg-megcsillanó vöröses szempárok viszont egyre csak menekülésre sarkalltak Mindenki igyekezett a kicsiny csapattól nem leszakadni. Az járt a fejünkben, hogy próbáljunk valamilyen úton visszajutni a házhoz, mely alatt talán nyerünk annyi időt, hogy kikulcsoljuk az ajtaját, vagy kiabálni előtte a többieknek, hátha gyorsabban reagálnak, ha távolról hallják a bajt. Persze... utóbbiak reakciójára biztos, hogy egyikünk se lett volna hajlandó várni. Főleg akkor nem, ha röhögve azt vágták volna a képünkbe, rossz tréfát űzünk. 

Végül megpillantottuk a leejtőkön visszafelé rohanás közben a sűrű, alacsonyon kavargó növényzet közt pislákoló fényeket. Nem tudtuk, vajon a lény termete gátolta-e a zsúfolt erdőségben a mozgást (legalábbis, azon részében amelyet mi választottunk), de amint sikerült kivergődnünk a sűrűből, már nem hallottuk az ágak fájdalmas recsegését, és azt a kóros hörgést. Amit, azóta sem felejtettem el. 

Az éjszaka félelemmel telt, volt aki nem hitt nekünk, jól megtervezett csínynek gondolta. Volt aki érdeklődve kérdezősködött, míg más inkább csöndbe maradt, és próbált nem gondolni arra a valamire, ami néhányunk képéről olyan szívfájdító, rettegéssel átitatott arcot csikart. Bennem, vegyes érzelmek kavarogtak. Biztos voltam benne, hogy élek, megmenekültem. Örültem, hogy hasonlót élhettem át, és mégis borzongással töltött el, hogy az erdők sötétje miket rejt magában. Gondoltam a lényre, bizony. Vajon, mit csinál most? Ránk vár, vagy tovább állt, hogy mással csillapítsa éhségét? Miért nem ragadt el egyikünket sem? Mióta él ott? 

A kérdésektől vezérelve, másnap felmentem a Bükkben lakókhoz, és néhány embert körbe kérdeztem, tapasztalt vagy látott-e fura dolgokat? Volt, aki azt mondta, nem. Más elég érdekes történetekről számolt be, szétszaggatott lovakról, marhákról, eltűnő kutyákról, amelyeket a láncaikról téptek le, némelyik egész nagytestű jószág volt (Kaukázusi). Megosztó vélemények és elképzelések születtek az ott ólálkodó lényről. Egyesek szerint veszélyes, folyton éhes bestia, aki már régóta ott él, de kevesen mernek beszélni róla. Mások szerint, ez csak egy helyi legenda, aminek nincs valóság alapja. 

Én azonban azt mondom, jártam már erdőkben. Lápos pusztákon, elhagyatott, idegen területeken és találkoztam már olyan lényekkel, amelyeket a legvadabb rémálmainkból sem szívesen idézne fel a legtöbb ember. Szeretnék hinni azoknak az embereknek. 

Szeretnék hinni, a saját szememnek. Mert nem mondanak ellent a tapasztalataimnak, annak, amit már tudok... A sötétben sose vagyunk egyedül.

Noha a kép a kedvencemet ábrázolja, valójában nem aggatnám a lényre, amellyel találkoztunk, hogy Wendigo lenne. Azóta se tudom, hogy miféle teremtésbe botlottunk akkor, talán sose derül ki.