Üdv itt, lelkem!
Mit mondhatnék? Szeretek írni, beszélni. Csicseregni mint a madarak. Talán azért vált ez olyan fontossá nekem, mert gyermekkoromban nem volt lehetőségem rá. Nem volt kihez, nem volt miért, vagy miről. Illetve, talán ez utóbbi nem igaz. Nagyon is lett volna, ám a csonka "család" amiben éltem, nem volt vevő a gondolataimra, sem a problémáimra. Így hát megtartottam őket magamnak.
Mostanában sok dolgom van. Építgettem szövevényes kapcsolataim, hogy több mint tíz körömmel kapaszkodhassak a társadalomhoz. Különös... elvégre aligha érzem jól magam ebben a tömegben. Mégis függök tőlük. Valamilyen szinten. Rossz ezt leírni. Érdekes, hogy mégis, pont ezt használtam arra, hogy sikeres lehessek. Hogy boldoguljak a nagy világban. Bábozgatok, maszkokat cserélgetek. Használom azt, azt, ami a leginkább undort kelt bennem, vagy legalábbis keserűséget. S miért tudom ilyen jól? Nos azért, mert igyekeztem megérteni még a világ azon részét, elemét is, ami a legkevésbé sem érdekelt. Csakhogy része ennek a planétának, és dolgom van velük. Ezt el kellett fogadnom.
Fogalmam sincs, mennyi időt szánok majd a blogra. Lehet, hogy ez volt az első és egyben utolsó bejegyzésem is. Talán több morzsát is hagyok magamból, ki tudja? De velem tarthatsz, amíg az utat látod, bátran lépsz előre, nem igaz?
És akkor most várom azt a bejegyzést, ahol kifejted a blog címét! ;)
VálaszTörlésNaa! Azért ne feledkezz meg rólunk. Mennyire szándékozol visszatekinteni a múltra? Vagy ez most valami kivétel volt kezdésképp?
VálaszTörlésNem hiszem, hogy túlságosan vissza és mélyre terveznék nyúlni a múltban. Legfeljebb annyira, amennyire a szóban forgó bejegyzés indokolja.
Törlés