Kedves Úr ( Álomnapló )

( Kis aláfestés ) Az elmúlt időszakban újra s újra megfordulok egy világban, álmomban. Ez a világ, majdnem teljesen ugyanolyan, mint az, amiben most élünk. Csak sokkal sötétebb, szürkébb, és kicsit torzabb. Mindig, minden utcát füst, köd lep el, az emberek pedig igen ritka jelenésekké váltak, főleg egyedül. Szemükben éhség, s valami lappangó veszettség remeg szüntelen, mégis mintha valami nagy erő nyelvük szegte volna, némaságra kárhoztatva.

Ma a szokásos időkben riadtam fel. Reggel 7:08, illetve 9:38 körül, pontban.

Egy sötét, szürke házban tértem magamhoz, félreeső kicsiny szobában. Bár majdnem minden színtelen volt, felismertem a bútorokat, és azok elrendezését. Ez az elhunyt mama háza. Kirázott a hideg. Sose szerettem ott tartózkodni, hisz a generációkon át ott élősködő tébolyodottság, düh és gyilkolási vágy tombolt már, amióta az a fertőfészek megépült, ki tudja már, miből.

Azonban idegen emberek jelentek meg. Pontosabban először egy. Benyitott az ajtón, s a vártnál sokkal kedvesebb hangon szólalt meg. Fehér kendőt viselt, fehér köténykével, s valamivel sötétebb szoknya volt rajta, amely a bokáját verdeste.
- Azt hiszem, jobb ha megy, drága Lányom - felelte akadozó hanghordozással.
- Már elkéstem volna?
- Nem, még alszik.
- Alszik? - vontam fel szemöldököm - Ki?
- A Kedves Úr - felelte félelemtől összevont szemöldökökkel, s az ijedtségét még inkább kiemelte az az erőltetett, kedvesnek és őszintének előadni kívánt mosoly.

Sose hallottam még róla, nem is értettem hát, miért fontos ez, pedig már a megnevezés kiejtésétől is borsózott a hátam. Valami nem volt rendben vele. Nem csak azzal a hangsúllyal, amivel az öreg hölgy kiejtette, hanem ezzel a két szóval, ebben az átkosnak tűnő házban. A kijárati ajtó ama szobához állt a legközelebb a hosszú, szürke, töredezett kövekkel megpakolt folyosón, amelyben én tértem magamhoz.

Ügyelve arra, hogy meg ne nyerítve táruljon ki az ajtó, kivezetett engem a hölgy, én pedig megtorpantam a folyosón, ugyanis a sötétből fény nyúlt elő, ahogy egy másik is kinyílt. Még nem csukta be az onnan előtoppanó, fekete ruhás, fekete kendős, hosszú orrú, fekete szemű női alak az ajtót, de göcsörtös mutató ujját szája elé emelte. A groteszk külleme ellenére talán ő volt az egyetlen, akiben bízni tudtam. Nem tudom, miért.
- Ssshh. Kedves Úr!
Hallottam szájából, majd hirtelen hátra kapta a fejét, amikor egy disznószerű sikításba facsart szóáradat kezdett kisüvíteni a fehér ajtó mögül.
- Ébren van! - szólt a mellettem lévő hölgy, és megfogva a kezemet utamra tolt.
- Itt van! - horkant fel kiolvashatatlanul torzan a  földöntúli hangból - Érzem! A húsát akarom!! - visította, s szájából mintha temérdek nyálat köpött volna félre pergő nyelvének útjából, hogy kinyögje - A szívét akarom! Érzem! Hozzátok ide, had faljam fel! - tajtékzott, rikácsolt az őrült "valami" az ajtó mögött.
Nem vártam egy percet se, azonnal az ajtó felé eredtem, és a veszélyekkel teli, ködös utcára menekültem, noha éreztem, hogy valami követ... nem tudtam leírni, mi, vagy ki, de egyre csak törtet. Talán egy pillanatra a hátam mögé tudtam tekinteni, de akkor a tátongó ürességen kívül semmi nem nézett rám vissza, jól lehet jobb is, hogy nem volt szerencsém megtekinteni a pokoli hang birtokosát.

~~ Majd hirtelen felébredtem. Beszélni kezdtem a Társamhoz, magyarázni zavartam, vajon mi lehetett ez. De Ő nem szólt semmit, csak lágyan magához húzott, és várta, hogy lenyugodjak. Olyan jól ismer. Mindig tudja, mivel segít a legtöbbet... Miután sikerült kifújnom magam az ölelésében kérte, hogy szedjem össze magam, és "menjek vissza". Nem volt más választásom, meredtem az órára, majd ismételten magához húzott. Olyan kényelmes volt, annyira biztonságosnak hatott, hogy azonnal visszaszenderedtem, mintha mi sem történt volna.

Egy sötét, szürke, egyenes úton tértem magamhoz, távol a háztól. Nem láttam, szinte semmit a környékből, de annyira jól az emlékezetembe vésődtek a tárgyak, növények hasonmásai ezen világból, hogy mégis tisztában voltam vele, merre járok épp. Aztán magam mögé néztem hosszan. Csak egy pislákoló fény nézett vissza rám. 

Elmerengtem... milyen különös. Legutóbb egy majdnem belém csapó villám nyújtott valamennyi fényt. Azóta pedig hetek teltek el, ha nem hónapok... a fényforrás azonban, mintha egyre nagyobbra dagadna. Közeledik? Ekkor... ismét feltört gondolataim mélyéről az az égtelen, földöntúli visítás. Magam elé néztem, a mohó, falánk sötétség felé, amelyet holtsápadt ködfátylak legyeztek "felém". 

Végül elindultam... nem tudom, hova, nem tudom, merre. De azt igen, hogy hamarosan ismét eljő a lefekvés ideje.

Ijesztő történet pár évvel ezelőttről

2017 február környékén megosztottam az egyik történetemet a sötét mesék videóbloggal, amely végül hangos felolvasásra került (itt megtekinthetitek a videót).  Tegnap pedig neki álltam, hogy egy másik régebbi emléket is megfogalmazzak. A Facebook csoportban már közzé tettem, de ugyan mi foghatna vissza attól, hogy ide is beírjam? Szóval kellemes olvasgatást kívánok azoknak, akik nekivágnak ennek a történetnek.

Általános iskolás koromban történt az eset. Nem sok osztály kiránduláson voltam, noha nagyon szeretem a természet közelségét, az emberekét annál kevésbé. A Bükkben tanyáztunk, egy békésnek tűnő környéken. Szállásunk közelében volt egy-két boltocska és lakóépület is. Kicsik, szerények. Gyakran megérzem, ha valami szokatlan van a közelben. Vagy, ha valami kimondhatatlan készülődik. Hiába, rengeteg különös dolgot éltem már át, sok nem mindennapi lénnyel találkoztam; eme tapasztalatok aztán igen fontosakká váltak a számomra. Mondhatni kifejezetten jó érzékem van ahhoz, hogy szimatot kapjak róluk; mindenki specializálódik valamire, valamihez. Ahhoz, amiben, vagy amivel felnőni kényszerül. Az erdő bár dúskált az élettől, hangos volt a madarak csicsergésétől, a rebegő, zöld levelek ragyogó napfényt szitáltak az aljnövényzetre és az ösvényre, a magas fák alatt sétálva a csoporttal úgy éreztem, van ott valami, ami nem nevezhető mindennapi jelenségnek (szerencsére). Nem tudtam megmondani, mi az. 

Végül tovább hessegettem a szívem és nyelőcsövem körül kígyózó szürke, fojtó érzést, és megpróbáltam élvezni a természet közelségét, érezni, hogy egyé válok vele. Az este pedig lassan leszállt. Ugyan hangoztattuk az éjszakai túrát mindnyájan, az éjszakával való farkasszemezést követően, mikor kinyitottuk a szállás ajtaját már sokaknak inába szállt a bátorság, visszamondták az izgalmas lehetőséget. 

 A csapatocska maroknyi tagja velem együtt viszont hajtva volt a kalandvágytól, kíváncsiságtól és újult erővel vetettük magunkat az erdő fekete rengetegébe. Épp a gyors gyülekezés és főszámlálást követően, az egyik ismerősöm megállt s azt mondta: Pisilnem kell! - A tanár vissza indult, hogy ajtót nyisson, mire ő legyintve azt mondta, elintézi hátul. Végül eltűnt a bozótos közt, a ház mögött. 

 Már nem pislákolt a kinti égő, azt a bentiek lekapcsolták. Csakis a zseblámpák fénye nyújtott lehetőséget a tájékozódásra, legalábbis ami a szemünk illette. Ugyanis rövid időn belül egy férfiasnak semmiképp sem mondható sikolyt hallottunk, majd a kiabálást: - Valami, valami van ott! Mindenki azt hitte, csak viccel. Volt aki felhorkanva kacagott, más ijedten tekintett a felénk vágtázó fiú irányába; jól tették. Ugyanis valami a nyomába volt. 

A távolság azonban nem nekünk kedvezett. A tanár és mi magunk is tudtuk, hogy ha most ugrunk neki szarakodni az ajtóval, utolér minket. Mint egy csettintésre, ahányan voltunk bevetettük magunk az erdőbe. Egy éhségtől kóros ordítást hallottunk magunk mögül. Hallottam már medvét, farkast bömbölni sőt, vaddisznót is. Ez azonban egyikhez sem volt fogható. A szemem sarkából pedig láttam a különös lényt, de csak épp a körvonalait, néhány homályos foltot belőle, amikor a zseblámpa megvillantotta. Hosszú, karcsú lábai voltak. Sötét bőrét itt-ott biztosan, fedte valamennyi szőr, ebben nem vagyok teljesen biztos. Abban viszont igen, hogy az a valami négykézlábra emelkedve is könnyedén, még a magasabb tanárunk szemébe is képes lehetett volna belenézni, oly magas volt. 

Fogalmunk se volt arról, mit csinálunk. És a sűrű rengetegben való rohanás, ami akkor a legjobb opciónak tűnt, kezdte megvillantani gunyoros oldalát. Tájékozódni, aligha tudtunk. Az a kísérteties lihegés, és a szemünk sarkában meg-megcsillanó vöröses szempárok viszont egyre csak menekülésre sarkalltak Mindenki igyekezett a kicsiny csapattól nem leszakadni. Az járt a fejünkben, hogy próbáljunk valamilyen úton visszajutni a házhoz, mely alatt talán nyerünk annyi időt, hogy kikulcsoljuk az ajtaját, vagy kiabálni előtte a többieknek, hátha gyorsabban reagálnak, ha távolról hallják a bajt. Persze... utóbbiak reakciójára biztos, hogy egyikünk se lett volna hajlandó várni. Főleg akkor nem, ha röhögve azt vágták volna a képünkbe, rossz tréfát űzünk. 

Végül megpillantottuk a leejtőkön visszafelé rohanás közben a sűrű, alacsonyon kavargó növényzet közt pislákoló fényeket. Nem tudtuk, vajon a lény termete gátolta-e a zsúfolt erdőségben a mozgást (legalábbis, azon részében amelyet mi választottunk), de amint sikerült kivergődnünk a sűrűből, már nem hallottuk az ágak fájdalmas recsegését, és azt a kóros hörgést. Amit, azóta sem felejtettem el. 

Az éjszaka félelemmel telt, volt aki nem hitt nekünk, jól megtervezett csínynek gondolta. Volt aki érdeklődve kérdezősködött, míg más inkább csöndbe maradt, és próbált nem gondolni arra a valamire, ami néhányunk képéről olyan szívfájdító, rettegéssel átitatott arcot csikart. Bennem, vegyes érzelmek kavarogtak. Biztos voltam benne, hogy élek, megmenekültem. Örültem, hogy hasonlót élhettem át, és mégis borzongással töltött el, hogy az erdők sötétje miket rejt magában. Gondoltam a lényre, bizony. Vajon, mit csinál most? Ránk vár, vagy tovább állt, hogy mással csillapítsa éhségét? Miért nem ragadt el egyikünket sem? Mióta él ott? 

A kérdésektől vezérelve, másnap felmentem a Bükkben lakókhoz, és néhány embert körbe kérdeztem, tapasztalt vagy látott-e fura dolgokat? Volt, aki azt mondta, nem. Más elég érdekes történetekről számolt be, szétszaggatott lovakról, marhákról, eltűnő kutyákról, amelyeket a láncaikról téptek le, némelyik egész nagytestű jószág volt (Kaukázusi). Megosztó vélemények és elképzelések születtek az ott ólálkodó lényről. Egyesek szerint veszélyes, folyton éhes bestia, aki már régóta ott él, de kevesen mernek beszélni róla. Mások szerint, ez csak egy helyi legenda, aminek nincs valóság alapja. 

Én azonban azt mondom, jártam már erdőkben. Lápos pusztákon, elhagyatott, idegen területeken és találkoztam már olyan lényekkel, amelyeket a legvadabb rémálmainkból sem szívesen idézne fel a legtöbb ember. Szeretnék hinni azoknak az embereknek. 

Szeretnék hinni, a saját szememnek. Mert nem mondanak ellent a tapasztalataimnak, annak, amit már tudok... A sötétben sose vagyunk egyedül.

Noha a kép a kedvencemet ábrázolja, valójában nem aggatnám a lényre, amellyel találkoztunk, hogy Wendigo lenne. Azóta se tudom, hogy miféle teremtésbe botlottunk akkor, talán sose derül ki.

Szürke unalom és Hannibal, a mentsvár

Ó, ég! Hogy én mennyire tudom gyűlölni az ilyen félholt időjárást. Eső, szélvihar, és merő unalom. A nyári záporokkal még nincs is problémám, a villámok társaságában, főleg éjszaka. Ez így azonban annyira nyomaszt (főleg egy ilyen tél után), hogy komolyan striguláznék már, mennyit kell aludni, hogy szép kék eget láthassak és legalább 20-25 fok lehessen. A számomra ideális +40°C ráér Június után is. Azt nem lenne gond kivárni, főleg az előbb leírt feltételek mellett.

Egy ideig gondolkodtam azon, talán valami novella féleséget körmölök, merő unalomból, de ilyenkor kinek van kedve bármihez is (az evést leszámítva)? Erősen fontolgatom, hogy a visszatérő Wendigo imádatom ihlette Hannibal sorozatot elkezdem. Érdekesnek tűnik, és fogalmam sem volt arról, hogy Magyar fordítása is van. Volt egyáltalán ennek nagyobb visszhangja kicsiny országunkban? Ha igen, elég komolyan elkerült. Másik eshetőség, hogy nem, pusztán annyira szem előtt volt, hogy szándékosan nem figyeltem oda, mert... megtehetem?

Akit érdekel, az ide kattintva megtekintheti a sorozat részeit. Illetve ha már Wendigo, búcsúként két aláírásképet is itt hagyok. Saját készítésű darabok, a legújabbat láthatjátok legfelül, az alsó körülbelül egy és fél éves.

Szeretnék mindenkit arra kérni, hogy engedély nélkül NE használja senki őket máshol, illetve semmiképp SE tüntesse fel saját alkotásként a képeket. / These are free to use, but don't claim as your own and tell me is you're using them.

Venom film Venom nélkül?

Az elmúlt hetekben szállt szárnyra egy pletyka, miszerint a Venom filmben egészen az utolsó néhány percig nem láthatjuk a címszereplőt. Na most nem egy nagyobb Venomániás közösség tagjaként volt szerencsém megfigyelni a reakciókat és az aggodalmat, amit, mint látszólag kiderült, egy rosszindulatú szóbeszéd váltott ki. Frissen pottyantam vissza a Marvel világába, de már kislánykorom óta oda voltam a fekete kis dögért, aki bár nem olyan elegánsan, mint amennyire most reméljük, de megjelent a Pókember 3-ban. Ott sajnos nem is hagyott kellemes szájízt maga után a film vége. Nem titkolom, már akkor borzasztóan a szívemre tudtam venni egy-egy karakter sorsát.

Visszatérve a 2018-as év Venomjára. Na most a mi kis Edwardunk (Tom Hardy) reagált a rémhírre, amely alapján valamelyest megnyugodhatunk. Ezek szerint nem az utolsó 5 percben láthatjuk az imádott bestiális küllemét a szimbiótával egybefonódva (hanem az utolsó 6-ban, csúnya vicc lenne, nem igaz?). 

Azért nem volt alaptalan hír, s épp ez tehette kissé ijesztővé, súlyosabbá. Valljuk be, sokak csalódtak a korai teaserben, hisz ott se láthattuk a címszereplőt. Illetve a költségvetésre is erősen próbáltak rossz ómenként tekinteni.

Amíg elég nagy hangot adnak a teaser "laposságáról" szóló véleményeknek valljuk be, számtalan easter egget találhatunk benne függetlenül attól, hogy maga Venom nem jelent meg (szemfülesebbek mondjuk két jelenetben is megpillanthatták), ezek pedig mégis csak felkorbácsolhatják azok lelkesedését, akik jártasak a Klyntarunk és szeretett hostja képregény világában. 

Én személy szerint örülök, hogy Venom "kifejlett" külseje titok maradt. Valamennyi trailerben megfigyelhető, hogy a kapósság kedvéért minden izgalmas jelenetet belevágnak a rövidke ízelítőbe, ezzel látjuk a csúcsot, és innentől kezdve lefelé vezet az út. Inkább legyen látszatra "semmitmondóbb" egy teaser és jó a film, mintsem fordítva!

A film megjelenéséig eme bejegyzés írásakor 6 hónap, 9 hét és 14 óra van hátra, ha pedig szeretnéd az élő visszaszámlálást követni, klikk de.

Főnix a hamvaiból...

Üdv itt, lelkem!

Mit mondhatnék? Szeretek írni, beszélni. Csicseregni mint a madarak. Talán azért vált ez olyan fontossá nekem, mert gyermekkoromban nem volt lehetőségem rá. Nem volt kihez, nem volt miért, vagy miről. Illetve, talán ez utóbbi nem igaz. Nagyon is lett volna, ám a csonka "család" amiben éltem, nem volt vevő a gondolataimra, sem a problémáimra. Így hát megtartottam őket magamnak.

Mostanában sok dolgom van. Építgettem szövevényes kapcsolataim, hogy több mint tíz körömmel kapaszkodhassak a társadalomhoz. Különös... elvégre aligha érzem jól magam ebben a tömegben. Mégis függök tőlük. Valamilyen szinten. Rossz ezt leírni. Érdekes, hogy mégis, pont ezt használtam arra, hogy sikeres lehessek. Hogy boldoguljak a nagy világban. Bábozgatok, maszkokat cserélgetek. Használom azt, azt, ami a leginkább undort kelt bennem, vagy legalábbis keserűséget. S miért tudom ilyen jól? Nos azért, mert igyekeztem megérteni még a világ azon részét, elemét is, ami a legkevésbé sem érdekelt. Csakhogy része ennek a planétának, és dolgom van velük. Ezt el kellett fogadnom.

Fogalmam sincs, mennyi időt szánok majd a blogra. Lehet, hogy ez volt az első és egyben utolsó bejegyzésem is. Talán több morzsát is hagyok magamból, ki tudja? De velem tarthatsz, amíg az utat látod, bátran lépsz előre, nem igaz?